Gyermek birodalom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Köszöntelek  a gyermekek birodalmában!     

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 
 

 

 

 

 

 

 

 

   Gerharg Keifel: Azt mondta egyszer a kicsi kéz a nagynak:

 

 

 

 

 

 

 


-Te hatalmas kéz, szükségm van terád,
mert nélküled szine semmit sem érek.
Éreznem kell a tenyered melegét, mikor
felébredek és mellettem megjelensz.
Amikor éhezem és táplálékot adsz, és segítesz,
hogy megmaradjak, és felépíthetem apró ajándékaim. Velem vagy midőn járni tanulok, s hozzád futok,
ha félelem gyötör.
Kérlek, ne hagyj el maradj velem!

S a nagy kéz így válaszolt a kicsinek:

- Te kicsi kéz, szükségem van terád,
hogy belém kapaszkodj és megragadj.
Hadd érezzem kedveskedésedet, mert
érted kell kezet fognom sokakkal,

 

 

 

 

 

 


de játszani és mosolyogni sem tudok,
csak veled együtt, mikor átölellek,
s veled
együtt felfedezem újra a vílágot, a csodálatos, kicsiny dolgokat.
Hadd érezzem jóságodat, azt, hogy szeretsz,
veled együtt tudok ma kérni is, és hálát adva
megköszönni dolgokat.
Légy mindig velem, erősítsd a kezem..                                               Gyermekeimnek.. Ha eljön majd a nap, amikor már öregnek láttok, pedig még nem is leszek az, legyetek hozzám türelmesek és próbáljatok megérteni!
Ha leeszem a ruhámat ......, ha nem tudok rendesen felöltözni ......, legyetek türelemmel hozzám! Jusson eszetekbe azok az idők, amikor én tanítottalak benneteket erre!
Ha beszélek Hozzátok, és ezerszer elismétlem ugyanazt a dolgot
 ......., ne szakítsatok félbe ......., hallgassatok végig! Amikor kicsik voltatok, ezerszer kellett elolvasnom ugyanazt a mesét, míg el nem aludtatok!
Ha nem akarok megmosakodni sem, ne szégyenítsetek meg, sem ne feddjetek meg érte ......., jusson eszetekbe az a millió ötlet, amit kitaláltam , hogy rá tudjalak venni  benneteket a mosdásra!
Ha látjátok, hogy milyen tudatlan vagyok a technikai újdonságokkal kapcsolatban,   ....... adjatok elég időt, és ne
nézzetek rám gúnyos mosollyal .......!
Megtanítottalak sok mindenre benneteket......., hogy egyetek jókat, öltözködjetek szépen .......,hogy hogyan nézzetek szembe az élettel!

 

 

 

 

 

 

 

Ha néha nem emlékszem dolgokra vagy elvesztem beszélgetésünk fonalát ......., adjatok gondolkodási időt, hogy eszembe jusson ......., és ha még sem sikerül megtennem, ne legyetek idegesek rám ......., és ami a legfontosabb, az nem a mondanivalóm, hanem az, hogy Veletek legyek, és figyeljetek rám.......!
Ha valaha nem akarok enni, ne erőltessétek! Jól tudom, mikor kell ennem és mikor nem!
Ha gyenge lábaim nem engednek sétálni, ....... nyújtsatok  kezet ......., ugyanúgy, ahogy azt én tettem mikor Ti tanultatok járni!
És amikor egy napon azt mondom nektek, hogy nem akarok tovább élni ......., hogy meg akarok halni ....... ne legyetek dühösek rám ....... egyszer ezt is megfogjátok érteni .......!
Próbáljátok meg megérteni, hogy a koromat nem megéltem, hanem túléltem!
Egy nap majd megértitek, hogy minden hibám ellenére, mindig a legjobbat akartam Nektek, és hogy az utat szerettem volna előkészíteni...

 

 

 

 

 
Ne érezzetek szomorúságot, sem dühöt vagy tehetetlenséget, ha a közeletekben vagyok! Legyetek mellettem, próbáljatok meg megérteni, és segítsetek nekem, ahogy azt én tettem, amikor megszülettetek!
Segítsetek járnom ....... segítsetek befejezni utam szeretettel és türelemmel! Megfizetlek majd Benneteket egy mosollyal és azzal a mérhetetlen nagy szeretettel, amellyel mindig is szerettelek!

 

 
   BOHÓCKÖNNYEK   Gyerekek, gyerekek! Az volt csak az előadás! A karácsonyeste előtti napon. Mint annak lennie kell, mély hóba süppedt az egész vidék, minden ereszen csillogó jégcsapok lógtak, de a sátorban kellemes meleg volt, s nemcsak a megszokott bőr- és istállószag terjengett, hanem sütemény -, szaloncukor- és mogyoróillat keveredett egymással.

- Háromszázhuszonhét gyerek jött el szüleivel az előadásra. A kisfiúk és kislányok ezen a délutánon a gyárnak a vendégei voltak, ahol a papák dolgoztak. Már novemberben azt mondta az igazgató:

- Ez mindnyájunknak jó év volt. Éppen ezért különleges karácsonyt akarok, egy rendhagyót. Azt javaslom, menjünk el együtt a cirkuszba. Akinek van gyereke, hozza el magával. Én is jövök mind a hárommal!

- S most ott ül a két kislány és a kicsi fiú a szülei mellett háromszázhuszonnégy másik gyerek között. Megkezdődött a rég áhított karácsonyi ünnep.

- Először csokoládét, süteményt osztottak, azután limonádé és bonbon következett, majd sok-sok ajándék. A kislányok babákat, színes csomagokat, finom nyalókákat kaptak, a kisfiúk érdekes könyveket, aranyozott tolltartókat és izgalmas összerakós játékokat.

Aztán kezdődött az előadás.

Ezt élvezték igazán csak a gyerekek! Átszellemülten ültek az óriási sátorban és figyelték, hogyan táncolnak a fekete pónik; borzongtak, ha az ezüstruhás lányok a magas trapézról a levegőbe vetették magukat.

Ó, és aztán jött a bohóc!

Már amikor a porondra botladozott, egyetlen csilingelő kacagásba olvadt a háromszázhuszonhét elragadtatott hangocska. Attól kezdve már a saját hangját se hallotta az ember. A gyermekek úgy nevettek, hogy megremegett a sátor. A szemük is könnyezett, és sokan rosszul lettek a nevetéstől.

Bizony, nagyszerű is volt a bohóc! A viccek oly csodálatosak voltak, hogy még a felnőttek, sőt az igazgató is levegő után kapkodtak. És őt még senki sem látta levegő után kapkodni. A bohóc egyáltalán nem beszélt, nem volt szüksége szavakra, hogy vicces legyen. Némán játszotta el a gyerekeknek, amit látni akartak. Egy malacot utánzott, egy krokodilt és három táncoló medvét. A legmulatságosabb az volt, amikor a nyulat játszotta el. Ekkor jött az a pillanat, amikor a nagy öreg bohóc ideges kezdett lenni. Ez volt az a pillanat, amikor felfedezte azt a kislányt, akinek piros masni volt a hajában. A kislány a szülei között ült az első sorban, egészen a manézs közelében. Aranyos kislány volt, okos, keskeny arcú, ünnepélyes kék ruhában. Az apja nevetett. Az anyja nevetett. Csak a piros masnis kislány nem nevetett.

Az öreg bohóc azt gondolta magában: Lássuk csak, kedvesem, hogy sikerül-e téged is nevetésre bírni! És úgyszólván csak a kislánynak játszott.

Az öreg bohóc olyan volt, mint még soha.

De... semmi sem segített. A kislány egészen komoly maradt. Egészen komolyan nézte, nagy, merev szemekkel a bohócot, anélkül, hogy csak a száját is elhúzta volna. Aranyos kislány volt, egyike a legcsinosabbaknak. Csak éppen nem nevetett.

A bohóc egyre sejtelmesebbnek találta a dolgot. Minden tréfájában egy csomó munka és hetekig tartó gondolkodás volt, mindig pontosan figyelte, hogyan reagálnak a nézők, mikor kezd nevetni az egyik, mikor hagyja abba a másik. Mindig eszerint dolgozott. Ezt nevezte a közönséggel való kapcsolatnak. Ezen az előadáson sem esett nehezére, hogy kapcsolatot teremtsen, a gyereksereg mindig hálás közönség volt. Csak a kislány nem.

Egyszerre csak a nyúlutánzás közben mérhetetlen szomorúság és szörnyű tanácstalanság töltötte el az öreg bohócot. Legszívesebben félbeszakította volna az előadást. Úgy érezte, képtelen tovább játszani, ha az első sorban ülő kislány továbbra is így nézi. Épp ezért valami szokatlant tett.

Odalépett a kislányhoz és udvariasan megkérdezte:

- Mondd csak, nem tetszik neked az előadás?

A kislány mereven ránézett és barátságosan válaszolt:

- Ó, dehogynem, nagyon tetszik!

- Dehát akkor miért nem nevetsz, mint a többi gyermek? - kérdezte a bohóc.

- Ugyan, min nevessek?

- Nos - mondta a bohóc -, rajtam például.

A kislány apja mondani akart valamit, de a bohóc intett: Azt szeretné, ha a kislány maga válaszolna.

- Bocsáss meg - mondta amaz -, nem akarlak megbántani, de nem tudok rajtad nevetni.

- És miért nem?

- Mert nem látlak - mondta a kislány. Én vak vagyok.

Erre halott csend lett az óriási sátorban. A kislány barátságosan ült az öreg bohóc előtt, aki nem tudta, mit mondjon. Soká tartott, míg szóhoz jutott.

Eközben az anya elmagyarázta, hogy Erika még soha sem volt cirkuszban.

- Mindig csak meséltünk neki róla. - És ez alkalommal mindenképpen tudni akarta, milyen igazában a cirkusz - mondta az apa.

Az apa mester volt a gyárban. Nagyon szerette a feleségét és a kislányát. Azok is szerették őt. Boldogok voltak együtt. A bohóc elszorult hangon kérdezte.

- És tudod már, milyen egy cirkusz a valóságban, Erika?

- Ó, igen - válaszolt Erika vidáman -, természetesen tudok már mindent!

Anyu és apu elmagyarázták. Hallottam, hogyan üvöltenek az oroszlánok és hogyan nyerítenek a pónik. Tulajdonképpen már mindent el tudok képzelni, csak egyet nem.

- És az mi? - kérdezte a bohóc, pedig már tudta a választ.

- Hogy miért vagy te mulatságos - mondta a piros masnis Erika. - Miért kell rajtad nevetni? Ez az egyetlen, amit egyáltalán nem tudok elképzelni.

- Hm - mondta a nagy bohóc. Újra halott csönd lett a cirkuszban. És akkor valami nagyon kedveset csinált a bohóc. Előrehajolt és így szólt:

- Figyelj, Erika, teszek neked egy javaslatot.

- Igen, mi az?

- De csak ha tényleg tudni akarod, miért nevet rajtam a többi gyerek.

- Persze, hogy tudni szeretném!

- Na jó. Akkor, ha a szüleidnek is megfelel, eljövök hozzád holnap délután.

- Hozzánk, a lakásunkba? - kérdezte Erika izgatottan.

- Igen, oda. És meg fogom neked mutatni, hogy mi rajtam a mulatságos. Akarod?

Erika fellelkesülve bólintott és összecsapta a kezét:

- Jaj de jó! Apu, anyu, eljön hozzánk a bohóc!

- Nagyon kedves öntől, uram, - mondta halkan az apa, az anya pedig még csendesebben fűzte hozzá: - Nagyon köszönjük Önnek.

- Kérem, semmiség... - mondta az öreg bohóc -, hol laknak? Meghallgatta a címet és bólintott.

- Rendben van, mondjuk hatkor?

- Hatkor - mondta Erika -, ó, máris úgy örülök.

A bohóc megsimogatta a haját, mélyet lélegzett, és úgy érezte magát, mint akinek kő esett le a szívéről.

- Az előadás folytatódik, hölgyeim és uraim - szólt.

A többi gyerek tapsolt. Ebben a pillanatban mindnyájan irigyelték a vak kislányt, akit a csodálatos bohóc személyesen fog meglátogatni.

Azon az éjjelen havazott. Másnap is. Egyre csak havazott. Fél hatkor kezdődött Erikáéknál a karácsonyi ünnep. A gyertyák világítottak a karácsonyfán, és a kislány végigtapogatta az asztalon fekvő összes ajándékot. Megcsókolta a szüleit és egyre csak azt kérdezte:

- Gondoljátok, hogy eljön? Tényleg eljön?

- Biztosan - mondta az anyja -, hiszen megígérte. Persze pontosan érkezett. A rádió kórusa éppen egy dalt énekelt a földi békéről, amikor megszólalt a csöngő. Erika maga szaladt ki ajtót nyitni.

A folyosón az öreg bohóc állt. Télikabát volt rajta és alatta sötét öltöny; ősz volt a haja és az arca sápadt. De ezt Erika természetesen nem láthatta. Kezet nyújtott neki és izgalomtól akadozó hangon mondta:

- Ez... ez... igazán szép tőled, hogy valóban eljöttél.

- Nahát, mit gondoltál! - mondta a bohóc. Azután üdvözölte a szülőket, és átnyújtotta Erikának az ajándékokat: három könyvet, melyek úgy voltak nyomtatva, hogy vakok is olvashassák. Erika olvasott már néhány ilyen könyvet, és nagyon örült a három újnak. De azután jött csak az igazi ajándék!

- Ha kaphatnék egy kis konyakot - mondta az öreg bohóc. Kapott és nem is keveset.

Miután megitta, kézen fogta Erikát és a karácsonyfa előtt álló fotelhoz vezette. A szülők némán nézték, amint az öreg bohóc a karosszékbe ültette Erikát, megfogta a kezét és letérdepelt elé.

- Símogasd meg az arcomat - és nyakamat. És a vállamat. És a karomat, meg a lábamat. Ez ugyanis az első. Pontosan tudnod kell, hogy nézek ki.

Álarc és kosztüm nélkül egyáltalán nem látszott mulatságosnak a bohóc. Ezt ő is tudta. Nem is volt olyan egyszerű ez a kísérlet, amire vállalkozott. (Ezért is kért konyakot.)

- Kész? - kérdezte végül.

- Hm - mondta Erika.

- Tudod, hogy nézek ki?

- Pontosan.

- Akkor kezdhetjük - mondta a bohóc. - De kérlek, ne vedd le rólam a kezed!

Állandóan tapogatnod kell, hogy meg is értsd, amit csinálok.

- Persze - mondta Erika.

És az öreg bohóc elkezdett játszani. Még egyszer csinálta mindazt, amit a cirkuszban. A szülők az ajtónál álltak, egymás kezét fogták és figyeltek.

- Most jön a táncoló medve - mondta az öreg bohóc.

Erika finom, vékony ujjai vándoroltak rajta, amint a medvét utánozta. Még komoly volt az arca. A bohóc rendületlenül folytatta, noha ez volt élete legnehezebb előadása. A krokodilt utánozta, azután a malacot. Erika ujjai egyre gyorsabban és gyorsabban siklottak az arca fölött és vállain, nyugtalanul lélegzett és a száját kinyitotta. A szülőket is elfogta az izgalom.

Úgy tetszett, mintha Erika valóban látná kis kezével, amit a többi gyerek a szemével, mert egyszerre csak kuncogni kezdett. Vékonyan és rövid ideig. De kuncogott. Méghozzá a malacnál.

A nagy, öreg bohóc megduplázta erejét. Ekkor kezdett el Erika nevetni.

- És most jön a nyúl - szólt a bohóc és elkezdte a legpompásabb mutatványát. Erika egyre hangosabban nevetett. Meg is csuklott a hangja a lelkesedéstől.

- Még egyszer! - mondta lelkesen -, kérlek, még egyszer!

Az öreg bohóc még egyszer eljátszotta a nyulat és még egyszer. És megint. Erikának ez sem volt elég. A szülők egymásra néztek. Erika még soha életében nem nevetett így. Végül egészen elakadt a lélegzete. Így kiáltott:

- Anyu, apu! Most már tudom, milyen egy bohóc. Most már mindent tudok! Ez a világ legszebb karácsonya! Arcocskája kipirult. Kis ujjai még mindig az előtte térdelő öreg ember arcán siklottak ide-oda.

És Erika hirtelen megijedt egy kicsit. Megérezte, hogy a nagy bohóc sír.    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

(Hans Christian Andersen)

 

 

 

 

 

 

Kegyetlen hideg volt, hullott a hó és már sötétedett; az esztendő utolsó napját mutatta a naptár. A kemény hidegben egy szegény kislány járta a sötétedő utcákat, hajadonfőtt és mezítláb. Amikor elindult hazulról, még volt papucs a lábán, de annak nem sok hasznát vette. Mert a papucs nagy volt, igen nagy - az édesanyja hordta valamikor -, s ahogy két arra vágtató kocsi elől a járdára ugrott, egyszerre maradt le a lábáról mind a két papucs. Az egyikkel egy suhanc szaladt el - azt mondta, majd bölcsőnek használja, ha megházasodik, a másikat pedig meg se találta a szegény kislány.
Mezítláb járta hát az utcákat, és kicsi lábát kékre-vörösre csípte a kegyetlen hideg. Rongyos kis kötényét összefogta: egy halom kénes gyufa zörgött benne, egy skatulyát meg a kezében szorongatott. Egész álló nap hiába kínálgatta portékáját, egy szál gyufát se vettek tőle, és alamizsnát se adott neki senki: Éhesen és hidegtől reszketve vánszorgott tovább; szívszakasztó látvány volt szegény. Csillogó hópelyhek tapadtak szépen göndörödő, hosszú szőke hajára, de nem is gondolt vele.

 

 

 


Az ablakokból ragyogó világosság és sült liba pompás jó szaga áradt ki az utcára, hiszen ünnep volt, szilvesztereste. A szegény kis teremtésnek folyton csak ez járt az eszében.
Behúzódott egy zugba, egy kiszögellő ház sarka mögé, s maga alá húzta csupasz lábát. Ott még jobban didergett, majd megvette az isten hidege, de hazamenni nem mert, hiszen egész nap egy garast se keresett, s az apja biztosan veréssel fogadná. Különben otthon se jobb, padlásszobájukban farkasordító hideg van, a tető hasadékain besüvít a szél, hiába tömték be szalmával meg ronggyal a nagyobb réseket.

 

 

 

 

 

 


Már egészen meggémberedtek a kis ujjai. De jó lenne egy szál gyufa, csak egyetlenegy szál! Ha kihúzna egyet a skatulyából, odadörzsölné a falhoz, s meggyújtaná, a lángjánál megmelegíthetné a kezét! Végre rászánta magát, s meggyújtott egy szálat. Milyen vidáman sercent, s hogy lobogott a lángja! Fényes volt és meleg, mint a gyertyaláng, s a kislány boldogan tartotta fölébe a kezét.
Csodálatos láng volt az! A szegény kis gyufaárus lány úgy érezte, mintha szép réztetejű, rézcsövű vaskályha előtt ülne - olyan jó volt nézni a tüzet, olyan jólesett melegedni mellette! Már a lábát is kinyújtotta, hogy átjárja a meleg, de abban a pillanatban kilobbant a gyufaláng, eltűnt a vaskályha, s a kislány ott ült a hideg falszögletben egy gyufacsonkkal a kezében.
Elővett egy másik gyufát, meggyújtotta. Odahullt a fény a falra, tenyérnyi világosságot vetett rá, s azon a helyen átlátszó lett a fal, mint a tiszta üveg: a

 

 

 

 

 

 

 

kis gyufaárus lány beláthatott a szobába. Hófehér terítővel letakart, nagy asztal állt odabenn, finom porcelán edények csillogtak rajta, s a közepén aszalt szilvával meg almával töltött sült liba illatozott. S ami a legcsodálatosabb volt: a sült liba egyszer csak kiugrott a tálból, s késsel-villával a hátában, bukdácsolva indult a kislány felé. De jaj, megint ellobbant a gyufa lángja, s nem látszott más, csak a puszta, hideg fal.
Újabb gyufát gyújtott: fényénél gyönyörű szép karácsonyfát látott, még szebbet, ragyogóbbat, mint amit karácsony este a gazdag kereskedő szobájában, amikor belesett az üvegajtón. Ott ült a fa alatt, s nézte a száz meg száz gyertyát az ágak hegyén, a tarka díszecskéket, amiket eddig csak kirakatban láthatott. Már nyújtotta a kezét, hogy levegyen egyet, de akkor megint kihunyt a csepp láng, és a sok karácsonyi gyertya lassan a magasba emelkedett, föl egészen az égig, s ott csupa tündöklő csillag lett belőle. Egyszer csak kivált közülük egy, s lehullott; ragyogó fénycsíkot hasított a sötét égen.

 

 

 


- Valaki meghalt! - mondta a kislány; emlékezett rá, hogy a nagyanyja, az egyetlen, aki jó volt hozzá, s aki már rég meghalt, egyszer azt mondta "Valahányszor lehull egy csillag, egy lélek áll az isten színe elé."
Megint odadörzsölt egy szál gyufát a falhoz, s egyszerre nagy világosság támadt körülötte.

A tiszta fényben ott állt rég halott nagyanyja, és szelíden, hívogatóan nézett le kis unokájára.
- Nagyanyó! - kiáltott föl a kislány. - Nagyanyó, vigyél magaddal! Tudom, hogy itthagysz, ha a gyufa végigég, eltűnsz, mint a meleg kályha meg a sült liba, meg a gyönyörűséges szép karácsonyfa! Ne hagyj itt, nagyanyó!
És gyorsan a falhoz dörzsölt egy egész csomag gyufát, hogy marassza a kedves nagyanyót; a sok gyufa olyan fényességet árasztott, mintha a nap sütött volna. A nagyanyó sohasem volt ilyen szép, ilyen erős. Karjára emelte a kislányt, s felemelkedett vele; magasra, igen magasra, ahol nincs hideg, éhség, félelem, ahol csak öröm van és fényesség.

 

 

A hideg reggelen ott találták a kis gyufaárus lányt a házszögletben: kipirult arca mosolygott, de élet már nem volt benne, megfagyott a csodákkal teli éjszakán. Ott feküdt a halott gyermek új esztendő reggelén, körülötte egy halom gyufásskatulya és sok-sok elégett gyufaszál.
- Melegedni akart szegényke! - mondták az emberek. Nem tudta senki, mennyi gyönyörűséget látott, s milyen fényesség vette körül, amikor nagyanyja karján mindörökre elhagyta ezt a sötét világot.

 

 

 

 

 

  A TANÍTÓ SZERETET Azzal tanítunk szeretni, hogy szeretünk. A földkerekség legnagyobb felfedezése az, hogy nincs nagyobb hatalom a földön a szeretetnél. Mert a szeretet is lecke amit meg kell tanulnunk itt és most!
A szeretet egyetemes univerzális életenergia, ami egyformán sugárzik igazra és igaztalanra egyaránt.

Egyedül a szeretet képes végtelen dimenziókat nyitni a lélek számára. Mi akik a polaritás világában élünk, ha nem dobjuk le egónk páncélját, sosem ismerhetjük meg a szeretet erejét. Mert a szeretettől a lélek kinyílik, mint az ezerszirmú lótuszvirág. Hiszen a szeretet nem vágyik egyébre, minthogy beteljesíthesse önmagát.

A legnagyobb igazság: létezésünk lényege a szeretet. Vajon miért van az, hogy az ember fél kapcsolatba kerülni a boldog percekkel? Miért nem tudjuk hogyan bánjunk a szeretettel? Az idő egy "nyersanyag" senki sem kap többet belőle a "végén", mint amire szüksége lett volna. Ezért egyetlen napot se töltsünk el a szeretet gyakorlása nélkül.

Mert szeretni csakis az önfeledt ember tud igazán. Az éntelen, egótlan lény, akinek lelke már "felébredt" és "meglátta" a szeretetet.

A szeretet az emberi léleknek olyan, mint testnek az oxigén. Nem csak egy dolog a fontosak közül. Még csak nem is a legfontosabb. Hanem a Minden. Mert ahol szeretet van, minden van. Ahol pedig nincs, ott semmi jele sincs az életnek." CSODA  Álmomban, egy városban jártam, amely egykoron a Szeretet városa volt.

Az itt élő emberek boldogan éltek.

Boldogok voltak, mert adhattak, segítő kezet nyújthattak a másiknak, a rászorulónak.

Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt.

Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak.

A szegény embernek már csak a hite maradt.

Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Urát, és a segítő Szellemeket.

 

 


Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra.

Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége. Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is emiképp osztoztak.

- Ó de szép idők voltak azok biz’á!

De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve őriz.

- Mi lesz velem és a gyerekekkel?

- Mi lesz velünk, ha már az Úr sem segít?

 


- Az Öreg Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel.

Tovább fűzte gondolatait:

- Ez nem lehet, nincs olyan Isten, aki ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívből jövő imáimat.

Hisz biz’á, nem magamért teszem. De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm.

Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét…

- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét…

 

 


Könnyek buggyantak ki szeméből, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte őket.

Siratta a múltat, a régi szép időket.

A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította.

Ő már jó helyen van. Őnéki már könnyű. Ő már az Angyalok közt énekel.

- Nem látja, (vagy vajon látja, - ha a Felső világ Szellemei léteznek ő is, látja) az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?

Gondolatait így fűzte tovább:

- Asszony, legalább te segíts már nékünk!

 


- Odaföntről hullass egy pár édes almát, az Édenkertből!

Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idő, mintha megállították volna az adott pillanatot.

 


Fény villant az „öreg” szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelődik.

Egy sugárzó fényű Angyal állt előtte.

 

 


- Ne a múltat sirassd „öreg”, és ne a jövőben gondolkodj!

A mostban, a mában élj!

A jelen pillanattal törődj! – mondta az Angyal és széttárta a kezét.

- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.

Ki Istenben hisz, és remél, és még tudja is az Istent… Ő orvosolja bánatod!

Sohasem hagyna magadra téged, hisz legfontosabb számára a Kegyelem.

Ahogy jött a látomás, úgy tűnt el.

 


Az „öreg” megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellől, - kábán nézett előre.

Nem értette mi is történt vele. – Tán megzavarodtam?

- A fejemben hallottam a hangokat…

- Áh, badarság, és legyintett egyet.

- Nem hiszek a csodákban!

 

 


- Pont hozzám szólt volna egy égi lény, és nyújtana segítő jobbot.

Gondolatait tovább fűzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét.

Ledőlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki…

Másnap reggel itt virradt rá a Nap.

Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak.

Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.

Az asszony kezet nyújtott.

- Én vagyok az új szomszéd.

- Özvegy vagyok. A férjem, Isten nyugosztalja, a múlt télen ment át az Örök Világba, a Fényességbe.

 


- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.

- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.

- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát.

Meleg tej, és kalács illata csapta meg az „öreg” orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt…

Megtelt az asztal. Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett.

Az „öreg” nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.

Könnyes szemeit az asszonyra emelte:

- Magát az Öreg Isten küldte…

 


- Áldott legyen, és az is, amit hozott áldássá váljék…

- Köszönöm…

Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltűnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki időtlen időt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.

- Tati, megjött a Mami?

- Olyan illat van....

Az „öregnek” földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.

Csak állt és nézte a hüppögő gyermeket.

Az asszony kitárta kezét, a következő pillanatban már magához ölelte a gyermeket.

- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.

A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki időtlen idők óta ismeri, - hozzábújt.

- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.

Az asszony, kérdőn az „öregre” nézett, - ő hálásan bólintott.

- Biz’á átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



Egy este anya és nyolcéves kislánya némán ült a sötétben. Üres lakásukat két bőrönd, míg a házuk előtti teret barna egyenruhás tömeg töltötte meg. Ezrek lélegeztek, éreztek és gondolkoztak egy ütemre, lelkük húrjain csak az a dallam hallatszott, melyet az emelvényen szónokló Vezér játszott. A nő hátát a falnak vetve, mereven bámulta a szoba közepén pislákoló gyertyalángot, ám tekintetét hiába töltötte ki a táncoló fénybogár, a gyomrában szűkölő rettegést nem tudta elnémítani.
Azonban lánya nem félt. Csendesen szemlélte az őrjöngő embereket, az üvöltéstől eltorzult vonásokat, s noha egy-egy arc a szomszédságból, az iskolából ismerősnek rémlett, most, a fáklyák fényében bábok viaszos maszkjának tűntek.

- Mi történt velük? - kérdezte halkan.

Az asszony mélyet sóhajtott, felemelkedett, és gyengéden átölelte őt.

- Megőrültek. Felkelt bennük a fenevad, mert ő - biccentett a köpcös figura felé -, hogy uralkodhasson rajtuk, letépte a lelkük mélyén acsargó szörnyetegek láncait.

- De hogyan tudta elvenni az eszüket?

- A szavaival.

A bajszos alak hangja fokozatosan felerősödött. Torkának ereje, mint a születendő vihar, egyre vadabb hullámokkal mosta át a teret, s amikor harsogása megremegtette az eget és a földet, a tömeg ritmikus kántálásba kezdett.

- Látod - mosolyodott el kesernyésen a nő -, a szó a leghatalmasabb fegyver a földön: egy ember ezrek életét, milliók szabadságát veheti el vele. S míg mi a puskától félünk, az önmagában nem öl meg senkit sem. A ravaszt mozgató kéz, a kezet irányító szándék pusztít... de egyetlen gyermek, férfi vagy nő sem tud hivatásból ölni, amíg egy hang gyilkossá nem teszi.

- De miért nem kapnak észbe az emberek?!

- Mert túl buták, vagy túl okosak.

A kislány összeráncolta homlokát.

- Nem értem.

A nő leguggolt, majd amikor az arcuk egy vonalba ért, megszólalt:

- Ha nagyon buta vagy, azért kerülsz a Vezér szavainak a hatása alá, mert kapsz egy bűnbakot. Egy felelőst. Tudod, bölcsőtől a sírig menekülünk tetteink következménye elől. Nem merünk szembenézni azzal, hogy gondjaink a saját döntéseinkből gyökereznek. Mivel civilizált embernek akarunk látszani, fennhangon ritkán átkozzuk a többieket, de a lelkünk mélyén mindig mást okolunk... S amikor egyszer valakit nyíltan hibáztathatunk, előtör a sok elfojtott indulat, és gondolkodás nélkül a másik torkának ugrunk.

- De ha nagyon okos vagyok, miért nem jövök rá erre?

- Rájössz. Ezért a Vezér veled lágyabb hangot üt meg: nem erőltet rád semmit, látszólag hagyja, hogy szabadon válassz. Ám döntésed csak illúzió, mert olyan féligazságokat, a valóságot csak leheletnyit eltorzító információkat ad neked, melyek hatására azt hiszed, hogy a fejedben megjelenő gondolat, a szívedben megszülető érzelem a tiéd. Azért nem veszed észre, hogy megvezettek, mert a gondolkodásmódod a sajátod és igaz - épp csak az alap, ahonnan kiindultál, az másé és hamis.

A lányka nem szólt többet. Egy ideig nézte a macskaköveken masírozó embereket, majd hirtelen megfordult, és elindult a szoba közepén árválkodó csomagjaik felé. Megragadta a kisebbik bőrönd fülét, és mereven az anyja szemébe nézett.

- Akkor soha ne bízzak senkiben?

- Ó, dehogynem! Ha nem bízol az emberekben, a saját gyanakvásod zár falak közé; ha nem hiszel a másik szándékában és szeretetében, a világ szavak nélkül pusztít el! Bízzál, kicsim! Lehet, hogy egyszer-kétszer fájdalom lesz a vége, de míg az élet fájdalmában benne van a boldogság lehetősége, a gyanakvás zárkája nem ad mást, csak a közöny örök szürkületét

 

 

 

 

 

   AMIÉRT A SZÜLŐK MEGŐSZÜLNEK

Egy nagyvállalt vezetőjének fel kellett hívnia egyik alkalmazottját az
egyik központi számítógép meghibásodása miatt. Felhívta az alkalmazott
otthoni számát, a kagylót pedig egy gyerek vette fel suttogó hangon
beleszólva: "Hello?" "Apukád otthon van?"- kérdezte.
"Igen,"- suttogta vékony hangon.
"Beszélhetnék vele?" A főnök meglepetésére a vékony hang azt suttogta:
"Nem." Mivel egy felnőttel szeretett volna beszélni, a főnök azt
kérdezte:
"Anyukád ott van?"
"Igen," hangzott a válasz.
"Beszélhetnék vele?"
A vékony hang ismét suttogva:
"Nem."
A főnök, remélve, hogy akad valaki, akinél üzenetet hagyhat, azt
kérdezte:
"Van még ott valaki?"
"Igen,"- suttogta a gyerek -"egy rendőr."
Csodálkozva azon, hogy mit kereshet egy rendőr az alkalmazottjánál, azt
kérdezte:
"Beszélhetnék a rendőrrel?"
"Nem, el van foglalva,"- suttogta a gyerek.
"Mivel van elfoglalva?"- kérdezte a fonök.
"Az apuval, az anyuval és a tűzoltóval beszélget,"- hangzott a suttogó
válasz.
Növekvő aggodalommal, és a telefon hátterében egy helikopterszerű hangot

hallva, a fonök azt kérdezte:
"Mi ez a hang?"
"Egy helikopter"- válaszolta a suttogó hang.
"Mi folyik ott?"- kérdezte a főnök most már megrémülve.
Félénk suttogó hangon válaszolt a gyerek.
"A mentőalakulat most landolt a helikopterrel."
Megrémülve, aggódva, és enyhén szólva zavartan kérdezte a fonök:
"Mit keresnek?"
Még mindig suttogva, kuncogását visszafojtva az ifjú hang így válaszolt:

"Engem".

 

 

                                                                                     
                                                                       

 

 

 

 

 
 
 

 

 

 

 

 

                                                                                      

 

 

 

                                                                                          

 

 

 

 

 

Kereső

 

Én   Ibolya 

/szőke nyula/

Bloglap szerkesztő

Csurgón  élek 

3  csalásom  van 

ki repültek .

Szabina 

janika 

Imola 

3  unokám  van 

 Máté .

Virág 

Jázmin

 

 

 

Kívánom, hogy ez a vers 
megérintsen téged, 
hogy megvigasztaljon. 
Bárcsak ez a vers 
egy szoba lenne, 
benne lobogó tűzzel, 
hogy felmelegíthesd 
a szíved! 
Bárcsak 
sokkal többet jelentene 
neked ennél! 
Bárcsak teljesülne 
a kívánságom e vers által! 
És akkor talán 
te sem sírnál már.

 

 

Hiába ért valamit az eszével az ember. Addig, amíg át nem éli, míg a saját bőrén nem érzékeli, nem tud semmit...

 

 

Jobban szeretem és elviselem a kegyetlen igazságot még ha fájni is fog, az álszent kegyes hazugságnál. Az őszinteség számomra egyenlő a tisztelettel és a bizalommal. Ez a kulcs a szívemhez!

 

 

 

Ne várd, hogy magam mutogassam, az messze áll tőlem.
Amit megosztok veled az a lelkem viharos tengere.
Érzelem hullámok hátán táncolok, hol sima víztükrön, hol vad hullámok tetején. A rám kényszerített álarc mögé engedlek...

 

Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni, és szinte biztos, hogy megüti magát.
De ha az ember nem mozdul, tuti boldogtalan lesz...
                                                                            Dr. Csernus Imre

Friss hozzászólások
Belépés
Szavazás
Nincs szavazás feltöltve
0.045 mp