Te tudod

 

 

 

 

 

 

Azon a napon a lány szíve gyászba borult, Úgy érezte, a világ ellene fordult. Egyetlen szerelme lemondott róla, S már egy másik lány kezét fogja azóta.
"Már nem szeretlek!"- vallotta be a fiú, A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt. De a lány nem adta fel, dacolt ellene, S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
A remény viszont egyre jobban elhagyta, Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lányt simogatja. Időközben a fiú rájött ,még mindig érez valamit iránta, De nem lépett, mert a szórakozás fontosabb volt számára.
A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra, "Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan. Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta, A kötöttséget, az igazi szerelmét nem vállalta.
Teltek a napok, teltek a hónapok, A lányról már azonban régen nem hallott. Egyik este, álmából felébredve rossz érzés kapta el, Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
Érezte régi szerelme keserű hiányát, Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját. Hiányzott neki az arca, a forró ölelése, A féltő gondoskodása, a lány maga egésze.
Másnap megjelent a házánál virággal a kezében, Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében. A fiú teljesen elfehéredett ,s érezte nagy a baj, Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve: Meghalt!
Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát, Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát. A fiú elsápadva állt ott egy percig, A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele, Minden percben ott kellett volna lennie mellette. Este nem tudott elaludni, a szemébe könny szökött, Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
De hirtelen, mintha egy melegség járta volna át, Mintha hallotta volna halott szerelme hangját. És igen, a lány ott tündökölt angyal képében, A régi, megszokott, gyönyörű szépségben.
Mindkettőjük szemében könny ragyogott, A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott. Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant, A régi, gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik, A lány a fiú arcát végigsimítja, lelke melegséggel megtelik. Igyekszik szerelmét megnyugtatni, De csak ennyit tud végül mondani:
"Ne sírj szívem nincs semmi baj, Emlékem szívedben végig megmarad. Én ott leszek végig melletted, őrzöm az álmaidat, Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban."
Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét, A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét. A lány arca egyre halványodott, "Most mennem kell!"- csak ennyit mondhatott.
Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát, De még lehetett érezni a lány kellemes illatát. A fiút ezután az álom hamar elnyomta, Gondolataiban ő járt, s hogy nem feledi el soha.
Reggel, mikor felébredt, nem tudta valóság volt-e, vagy álom, De talált valami csodát az asztalon. Egy fehér toll volt ott a lány illatával, S rájött mit veszített a lány halálával.
Szívében most még jobban érezte hiányát, S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát. Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt: "Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"

Kereső

 

Én   Ibolya 

/szőke nyula/

Bloglap szerkesztő

Csurgón  élek 

3  csalásom  van 

ki repültek .

Szabina 

janika 

Imola 

3  unokám  van 

 Máté .

Virág 

Jázmin

 

 

 

Kívánom, hogy ez a vers 
megérintsen téged, 
hogy megvigasztaljon. 
Bárcsak ez a vers 
egy szoba lenne, 
benne lobogó tűzzel, 
hogy felmelegíthesd 
a szíved! 
Bárcsak 
sokkal többet jelentene 
neked ennél! 
Bárcsak teljesülne 
a kívánságom e vers által! 
És akkor talán 
te sem sírnál már.

 

 

Hiába ért valamit az eszével az ember. Addig, amíg át nem éli, míg a saját bőrén nem érzékeli, nem tud semmit...

 

 

Jobban szeretem és elviselem a kegyetlen igazságot még ha fájni is fog, az álszent kegyes hazugságnál. Az őszinteség számomra egyenlő a tisztelettel és a bizalommal. Ez a kulcs a szívemhez!

 

 

 

Ne várd, hogy magam mutogassam, az messze áll tőlem.
Amit megosztok veled az a lelkem viharos tengere.
Érzelem hullámok hátán táncolok, hol sima víztükrön, hol vad hullámok tetején. A rám kényszerített álarc mögé engedlek...

 

Az ismeretlenségbe való ugrás mindig feltételezi a bizonytalanságot és a fájdalmat, hiszen aki beleugrik, nem tudhatja, mire fog esni, és szinte biztos, hogy megüti magát.
De ha az ember nem mozdul, tuti boldogtalan lesz...
                                                                            Dr. Csernus Imre

Friss hozzászólások
Belépés
Szavazás
Nincs szavazás feltöltve
0.023 mp